Tera Lynn Childs: Fins Are Forever – Hableány mindörökké

Fülszöveg:

Lily ​Sanderson úgy tervezi, hogy a tizennyolcadik születésnapján végleg visszaváltozik hétköznapi lánnyá – persze sellő marad, de miután lemond a trónról, a thalassziniai Vízililiom hercegnő megszűnik létezni. A szárazföldön élő Lily a szerelmével randizgat, és minden igyekezetét latba vetve próbál megfelelni az emberi élet előírásainak.
Most, hogy Lily és Quince egy pár lettek, a lány szinte megkönnyebbül, hogy kivonhatja magát a thalassziniai államügyekből. De mikor már azt hiszi, minden rendbe jött, hirtelen felkorbácsolódnak a hullámok.
Egy bajkeverő unokatestvért sóznak Lily nyakába. Mit követett el Doe, hogy száműzték Thalassziniából és kétlábúként kénytelen létezni, holott köztudomású, mennyire gyűlöli az embereket?
És miért, miért, miért rebegteti a szempilláját Lily korábbi szerelme, Brody láttán?
Ráadásul Lily múltjából felbukkan egy sellőkirályfi, Tellin, aki meglehetősen zavarbaejtő ajánlatot tesz a lánynak.
Lily Quince és a szárazföldi közös jövő, valamint a tengeri királyság iránti hűsége között hánykolódik. Vajon megtalálja a módját, hogy összhangba hozza a magánéletét, a kötelességeit és a saját álmait?
Tera Lynn Childs Forgive My Fins – Hableányok kíméljenek című művének folytatása egy újabb lubickolásra csábító romantikus regény, ami sok-sok nevetést, napfényt és víz alatti kalandot tartogat.

A Hableányok kíméljenek után hamar a kezembe vettem a folytatást, egyrészt mert vágytam valami kedves, vidám olvasmányra, másrészt pedig azért, mert kíváncsi voltam, hogy mi lesz a főszereplő, Lily sorsa, miután meghozta a nagy döntését. Bár a könyv borítója nem varázsolt el, a tartalomban nem kellett csalódnom, és ismét egy jó hangulatú, aranyos regényt ismerhettem meg.

A bejegyzés spoilereket tartalmaz az első részre nézve! Ha nem olvastad még a trilógia kezdő kötetét, akkor ajánlom figyelmedbe az erről a részről írt bejegyzésemet, melyet itt találsz meg!

A Hableány mindörökké közvetlenül azután veszi fel a fonalat, hogy Lily elhagyja a víz alatti otthonát Quince-ért, és elhatározza, hogy a szárazföldön fog élni. Épp gőzerővel dolgozik a jövőjén, hogy valamit mégis tehessen az otthonáért, amikor minden felfordul, és egymás után két olyan emberrel is találkozik, akire nem számít. Az egyik az első részből már megismert unokatesó, Doe, aki ebben a könyvben jóval nagyobb szerepet kap, mivel átmenetileg Lilynek kell vigyáznia rá. Reméltem, hogy nem az első kötet eseményei ismétlődnek meg Dosinával, holott elég sok jel utalt erre, de szerencsére volt pár fordulat, ami miatt egy kicsit más lett Doe története, mint Lilyé volt.

Dosina egyébként sokkal érdekesebb karakter, mint elsőre látszik, ugyanis a látszólagos gonoszsága mögött rengeteg trauma húzódik, és még akkor is csak gondot okoz, amikor jót próbál cselekedni – nem csoda, ha senki nem igazán bízik benne, különösen Lily, aki meg van győződve, hogy minden ízében ismeri a lányt. A másik érdekes karakter, aki – hogy stílusos legyek – felkavarja az állóvizet, Tellin, Lily gyerekkori játszótársa, aki nagyon ellentmondásos figura. Az egyik pillanatban úgy tűnik, hogy pozitív céljai vannak, majd hirtelen olyan, mintha csupa rosszindulat vezérelné. A végére persze mindenkiről kiderül, hogy milyen valójában, és  mikor felfedték a szereplők a cselekedeteik indokait, nem kevés meglepetés ért.

„Én legyek jó? Ezt nem Doe-nak kéne mondanunk. Ő a vérszomjas bestia. Én mindig aranyos vagyok.”

A második rész jóval komolyabb kérdéseket is boncolgat, mint az első kötet, felmerül például, hogy milyen felelőssége van egy trónörökösnek a népe iránt, hogy mennyi mindent lehet feladni egy párkapcsolatban, és hogy mennyire fontos az őszinteség. Ugyanakkor komolyabb politikai kérdések is felbukkantak a könyvben, például azzal kapcsolatban, hogy fel kell-e fedniük a sellőknek a létezésüket az emberek előtt, vagy csak háborúkat robbantanánk ki egy ilyen kijelentéssel. Mindemellett a Hableány mindörökké már többet elmond a sellők világáról, megismerünk egy másik tengeralatti országot, kicsit ismerkedünk a történelmükkel is, bár tény, hogy mindig bőven maradtak kérdések a világgal kapcsolatban.

Amit az első résznél is nagyon szerettem, az a vidám hangulat, tele jobban-rosszabbul sikerült szóviccekkel, és különösen a sok érzékletes leírás. Ebben a regényben a kedvenc „látványosságom” Lily báli ruhája volt, amit szinte láttam magam előtt. Lily és Quince párosa viszont nem volt ebben a részben olyan átütő, mint az első részben, elmaradtak a csipkelődések, ami egyfelől jelezte a kettejük közötti kapcsolat komolyabbra fordulását, másfelől viszont kicsit unalmasabbá tette a párost.

„A művészet nem mindig harsány. A természetben néha pont az elnagyolt élek és az elmosódott kontúrok jelentik az igazi szépséget.”

Mindent összevetve volt amiben jobban, volt amiben rosszabbul teljesített a Hableány mindörökké, mint az első rész, de az összkép hasonló maradt: egy vidám, könnyed, sellős olvasmány, tele izgalmas kalandokkal és olyan problémákkal, melyek érdekelhetik a tiniket. Ha egy olyan olvasmányra vágysz, ami egy rövid időre elfeledteti a való élet gondjait, akkor mindenképpen ajánlom a Hablányok kíméljenek trilógiájának második kötetét!

Értékelés: