Értékelés

S. A. Chakraborty: Aranybirodalom

Fülszöveg:

A ​Dévábád-trilógia utolsó kötetében egy szélhámosnő és egy idealista dzsinn herceg szövetségre lép, hogy megmentsék a mágikus királyságukat egy pusztító polgárháborútól.

Dévábád elbukott.

A város varázserejébe kerülő kegyetlen ostrom után Banu Manézse, a Náhidok vezére és újjáélesztett parancsnoka, Dára kénytelenek helyrehozni a bomladozó szövetségüket, valamint kibékíteni egy szétszakadt, hadakozó népet. Ám a vérontás és szeretett Nahrijának elvesztése előhozza Dára múltjának legsötétebb démonjait. Az eltiprásukhoz szembe kell néznie a szörnyű tényekkel, és rábíznia magát azokra, akiket egykor az ellenségének tartott.

Nahri és Ali szintén nehéz döntésekkel szembesülnek Kairó biztonságában, miután az utolsó pillanatban elmenekültek a vérszomjas családjuktól és Dévábád gyilkos intrikáitól. Noha Nahri békére lel az emberi otthona régi szokásai és megszokott kényelme révén, mégis kísérti, hogy a hátrahagyott szerettei és az őt megváltóként tisztelő népe ki van téve egy új zsarnok elnyomásának. Alit ugyancsak nem hagyja nyugodni a múlt, így eltökéli, hogy visszatér megmenteni a városát és a megmaradt családját. Miközben az anyja királyságában szövetségeseket keres, felfedezi, hogy sokkal mélyebben gyökerezik a máridokhoz fűződő kapcsolata, ami nemcsak a Nahrival való viszonyát, de a hitét is alapjaiban ingatja meg.

A béke terjedésével sorra tűnnek fel a rejtélyes ősi szereplők, Nahri, Ali és Dára pedig rájönnek, hogy a világuk helyreállításához talán muszáj összecsapniuk a néhai szeretteikkel… és kiállniuk azok mellett, akiket egykor eltiportak.


Figyelem, a bejegyzés spoileres a Bronzvárosra és a Rézkirályságra nézve!

Elérkezett hát a vége S. A. Chakraborty csodálatos, varázslatos és szívet tépő történetének. Hihetetlen, hogy a sorozat első kötete, a Bronzváros még csak tavaly jelent meg (értékelés itt), az pedig különösen, hogy a fülszöveg első olvasásakor azt gondoltam, hogy ez a történet biztosan nem nekem való. Valahogy azonban mégis elkezdtem, és azóta teljesen magába szippantott ez a világ, a hősökkel éltem, és tűkön ülve vártam, hogy megjelenjenek a folytatások, a Rézkirályság, majd az Aranybirodalom. Utóbbi még az eddigi részekhez képest is meglehetősen vastag könyv, több mint 700 oldal, ezért bizony rá kell szánni az időt, ha az ember elkezdi olvasni. Szerencsére azonban egy pillanatra sem válik unalmassá ez a hatalmas kötet.

“Befordultak egy sarkon, és meglátták a szőnyegeken és ládákon sorakozó könyvek és tekercsek tengerét.
– Ó! – suttogta Ali. – Igen. Igen, ez mindenképpen jobb a kardoknál. – Meg sem állt az első árusig, ahol tágra nyílt szemmel itta a látványt.”

Az első rész

Az Aranybirodalom közvetlenül a Rézkirályság után veszi fel a fonalat: Ali és Nahri Egyiptomba kerültek, Dára és Manézse pedig ottmaradtak egy mágia nélküli Dévábádban, ennek minden gondjával. A város átvétele ugyanis korántsem sikerült olyan simán, ahogy Manézse remélte, ami jól mutatja, hogy egy politikai rendszert nem elég megbuktatni, tudni kell azt is, hogy utána mit akarunk kezdeni. Mindeközben Nahriék felfedezik a lány régi otthonát, és egy egészen új lehetőség is a szemük elé tárul: egy nyugodt élet, mely azonban a lelkiismeretük feladását jelentené. Ez persze csak a legeleje a történetnek, hiszen a 700 oldalas mese tele van kalanddal: mind Aliék, mind Dáráék rengeteg mindenen mennek keresztül, Manézse egyre vérszomjasabb lesz, Nahri és Ali pedig olyan titkokat fedeznek fel, amilyenekre még csak nem is számítottam.

Mind Nahri, mind Ali nagy utat tett meg azóta, hogy először találkoztunk velük. Nahri a kis kairói tolvajlányból a világ egyik leghatalmasabb – ha nem A leghatalmasabb – gyógyítója lett, és a lány mostanra őszintén törődik a népével, bármennyire is szeretné ehelyett a nyugodt életet választani, és nem szembeszállni az anyjával. Szegény Nahri igazából sosem tapasztalhatta meg, hogy milyen egy család, és ebben a kötetben is vegyesek lesznek a benyomásai a vérségi kötelékekről, melyek egyébként nemcsak a lány esetében kerülnek nagyon előtérbe ebben a könyvben. A felmenők és az öröklés kérdése még sosem volt ilyen fontos ebben a sorozatban, hiszen nem Nahri az egyetlen, akinek választania kell, hogy elköveti-e újra az ősei hibáját, vagy szembeszáll az örökségével.

“Ali és Jákob egymással szemközt ücsörgött – mindketten elveszettnek tűntek a véres eszközök és rongyok útvesztőjében.
Nem, nem egyszerűen elveszettnek – Alit még sosem látta ennyire émelyegni. Nahri kénytelen volt legyűrni a mosolyát.
–Sosem hittem volna, hogy ilyen finnyás vagy.
– Nem vagyok finnyás – vágott vissza a férfi. Reszkető ujjal a fúróra mutatott. – Ahhoz az izéhez soha, de soha többé nem akarok hozzáérni, de nem vagyok finnyás.”

Nahri ebben a könyvben is egy nagyon erős karakter, bár tetszett, hogy ennek ellenére megmutatta az esendő oldalát is. Nem is beszélve a Dára miatti szenvedéséről, hiszen a lány őszinte szerelmet érzett a dzsinn iránt, aki finoman szólva is elárulta őt, sőt, majdnem a halálát okozta. Ezzel szemben itt van Alizajd, akit a lány ugyan mindig a barátjának tekintett, de egyértelmű, hogy a fiú az egyetlen, akire igazán számíthat és támaszkodhat Nahri. Ugyanakkor Alinak is meg kell vívnia a saját démonaival, miközben a lányban is tartja a lelket, hiszen nem a Nahri iránti nyilvánvaló vonzalma az egyetlen, mely súlyos etikai dilemma elé állítja az amúgy nagyon vallásos és idealista férfit. Ali ebben a részben vált igazi felelősségteljes, bátor férfivá, akit még az eddigieknél is jobban megszerettem. A naiv kisfiú, aki azt hitte, hogy megváltoztatja a világot, az utolsó részre már tudta, hogy megváltoztathatja is, és elkezdtett eszközöket keresni ehhez.

A második rész

Bár sokan jobban kedvelik Dárát Alinál, nálam teljesen elvágta magát a harcos dzsinn a második kötetben. Nem véletlen, hogy az első fejezeteket, melyek az ő szemszögéből íródtak, egyenesen utálattal olvastam. Az elbeszélő aztán persze megpróbálta árnyalni a férfi képét, és ebben a regényben rengeteget tudunk meg róla és a motivációiról, mindezek azonban csak a Qui-ziben történt eseményekre adhatnak valamiféle magyarázatot, Dára Dévábád elleni tetteire, melyeket a második kötet végén, majd az Aranybirodalomban is véghez vitt, szerintem nincs bocsánat. És ugyan volt Dárának néhány tényleg megható fejezete, a véleményen alapvetően nem változott róla – azt hiszem, én is ugyanakkorát csalódtam benne, mint Nahri, a Bronzvárosban ugyanis még kifejezetten szerettem a dév karakterét.

Az Aranybirodalom világra természetesen ezután is lenyűgöző maradt, bár a pusztítás szinte teljesen lerombolta  a valaha csodálatos Dévábádot, így a városban játszódó jelenetek nem egyszerűen sötét hangulatúak voltak, hanem már-már ijesztők is, hiszen pontosan tudjuk, hogy amit Manézse tesz, az előfordult a történelemben is. A történet így brutálisan sokat tanít a politikáról, és hogy mi történik az emberrel, ha mindenáron a hatalmat akarja. Dévábád mellett azonban megismertünk a dzsinnek egy másik csodálatos lakhelyét is, Ta-Netjerit, ami tényleg lenyűgöző és barátságos hely, ezzel kompenzálva Dévábád hanyatlását. És persze ott van egy egészen másik világ, a máridok birodalma, melyről szintén sokat tudunk meg a regényből.

Mindent összevetve úgy érzem, hogy méltó, sőt, remek lezárást kapott ez a regénysorozat. Ritka, hogy egy kötet ilyen hosszasan beszéljen arról, hogy mi történik a végső összecsapások után a szereplőkkel, de én nagyon boldog voltam, hogy ilyen lezárást kapott a mű, és (szinte) minden a helyére került. Az előző részek rengeteg kérdést felvetettek a múlttal kapcsolatban, és szerencsére ezekre nagyrészt választ kaptunk, a sok-sok titok, ami ebben a részben felszínre került, pedig olyan dolgokat is megmagyaráz, melyekre talán nem is gondoltunk. Én szinte csak kapkodtam a fejem, annyi minden történt ebben a kötetben, és annyi izgalmas dolog derült ki, ugyanakkor nem vesztek el a karakterek sem, akik ismét bizonyíthatták rátermettségüket. Az pedig, ahogy végignézzük, hogy hogyan bukik el egy csodálatos varázsbirodalom, elképesztően erős társadalomkritikává is teszi ezt a könyvet.

Nekem személy szerint ez a könyv volt a kedvencem a három rész közül, de nyilván elnézőbb is vagyok most, hogy már őszintén megszerettem a karaktereket. Azt hiszem, számomra abszolút kedvenc lett ez a sorozat még az esetleges hibáival együtt is, mert nagyon ritka, hogy egy regényen napokig rágódom, ezzel kelek és fekszek, és még az olvasás után is hosszú ideig a hatása alatt maradok. Most pedig hatalmas űrt hagyott maga után a történet, bár állítólag a jövőben számíthatunk egy novelláskötetre, mely kiegészíti a három regény történetét, de ennek megjelenése – pláne magyarul – még nagyon bizonytalan. Mindenesetre nagyon remélem, hogy még lesz lehetőségem visszatérni ebbe a világba, ha pedig mégsem, még mindig újraolvashatom az egészet.

Értékelés:

Rating: 5 out of 5.
Abstract vector created by Creative_hat – www.freepik.com

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

%d bloggers like this: