Aldous Huxley: Szép új világ

Fülszöveg:

2540-ben ​a Boldogságra való puszta törekvés immár kevés, ha egyszer már az Életnél is több, a holtig tartó ifjúság elidegeníthetetlen joga is mindenkinek megadatott. Ki bánja, ha közben a Szabadság és Egyenlőség hiú eszméi s megannyi más kacat – művészet, hit, az önmagáért való tudás – mind oda került, ahová való: a történelem szemétdombjára! Mert aki mást, úgymond, többet akar – Istent, költészetet, jóságot, szabadságot, olykor a magány csendjét vagy épp a bűn katarzisát –, az nem akar mást, mind a boldogtalanságot.
Az efféle Vadembernek a Világellenőrök jóindulatú bölcsességgel kormányzott világállamában nincs helye. Jobban teszi hát, ha a földgolyó egy távoli zugába húzódva a sötét múlt kínjaival sanyargatja magát: ínséggel, betegséggel, hideggel, forrósággal, gyötrő szenvedéssel és gyilkos szenvedéllyel. Netán egy Shakespeare nevű, rég halott rajongó összegyűjtött műveinek forgatásával. Vagy Huxley olvasásával – mondjuk egy Szép új világ című könyvvel.

Mindig is szerettem a disztópiákat, mert valami olyasmiket mutatnak meg a társadalmunkról, amiket semmilyen más műfaj sem. Így aztán borítékolható volt, hogy előbb-utóbb a kezembe veszem Aldus Huxley mára klasszikusnak számító regényét, a Szép új világot. A regényre gyakran az utópia bélyeget is ráragasztják, de számomra semmi utópikus nem volt ebben a történetben, mert egy olyan jövőt írt le, melyben soha sem szeretnék élni.

Oké, persze ebben a világban mindenki boldog – hogyisne lennének azok, mikor gépek módjára stimlálják az emberek agyát, hogy pontosan annyit várjanak az élettől, amit megkapnak, és ha ez véletlenül mégsem lenne elég nekik, ott szuper, mellékhatás nélküli droguk, a szóma is, hogy végképp ne érezhessenek szomorúságot. Ebben az új világban az emberek tényleg nem többek gépeknél, vagy állatoknál – sorozatgyártásban születnek, nem kötődnek senkihez, nem ismerik a művészeteket, szellemi élvezetek helyett csak testieket ismernek. Ami egyedül számít itt, az a FOGYASZTÁS.

A regénynek nincs igazán főszereplője, talán Bernard vagy John mondható annak, bár igazán jelentős dolgokat nem tesznek. John csak valamikor a regény felénél tűnik fel, és csöppen be egy primitív – még számunkra is primitív – világból a „szép új világba”, de természetesen nem tud beilleszkedni. John nem igazán tud emberhez méltó helyet választani magának: a regény csak a gépies, mechanikus, hedonista és egy elvakultan vallásos, önsanyargató világot kínál fel – egyikben sem élhet az ember. Egy vidám, szép világ álcájába bújtatva valójában egy olyan jövőképet látunk, ahol már nem lehet élni – minden érték elveszett. Ezt jól szimbolizálja a szakadt Shakespeare kötet, amit John kap, hogy gyakorolja az olvasást – a művészet már legfeljebb erre jó a kor emberének, és semmilyen értéket nem közvetít számukra (vagy azért, mert el nem tudják elolvasni, vagy azért, mert el sem jut hozzájuk a könyv).

„– De én nem akarok kényelmet. Én Istent akarom, én költészetet akarok, én igazi veszélyt akarok, én szabadságot akarok, én jóságot akarok, én bűnt akarok.
– Valójában ön azt követeli, hogy joga legyen a boldogtalansághoz.
– Rendben van hát – szólt a Vadember kihívóan –, követelem a jogot ahhoz, hogy boldogtalan lehessek.”

A regényben nem a jellemeken van a hangsúly, de nagyon érdekes volt látni, hogy a magzatkoruktól egy adott szerepre nevelt, agymosott emberekből is előbújik néha az emberi természet, a szépség vagy a szerelem utáni vágy, sőt, még  a szenvedés utáni sóvárgás is – hiszen hogyan is tudnánk értékelni a boldog pillanatokat, ha sosem tapasztaljuk meg a szenvedést. Sehogy – ezt jól példázza ez a regény. A jellemrajzokkal egyetemben a a cselekmény is eléggé csökevényes, valójában nincs is elmesélhető története ennek a könyvnek. Az elbeszélő ehelyett a világ alapos bemutatását és az ember mint olyan elgépiesedésének bemutatását tűzi ki célul.

„Hát én inkább lennék boldogtalan, mint hogy olyan hamis és hazug módon legyek boldog, mint ti itt.”

Mindent összevetve Aldous Huxley regénye egy igazi csemege lehet a disztópikus regények rajongóinak, és tényleg egy nagyon sötét képet fest a jövőnkről – csillogó csomagolópapírba burkolva. A szerző nagyon részletesen, logikusan építi fel a világát, és az olvasónak nagyon résen kell lennie, hogy ne higgye el, hogy mindez tényleg létrejöhet egyszer. Emellett a könyv a kapitalizmus egy nagyon erős kritikáját adja. Ugyanakkor a cselekmény hiánya néhol azt eredményezte, hogy eluntam magam a könyvön, ráadásul nem kaptunk egy központi karaktert, akivel szimpatizálhatunk, így néhol kissé ellaposodott a regény számomra. Ennek ellenére egy nagyon fontos és előremutató műnek tartom, és biztos vagyok benne, hogy még sokáig velem marad az a kép, amit Huxley a jövőnkről festett.

Értékelés: