Értékelés

Cormac McCarthy: Az út

Fülszöveg:

„Ha ​a fiú nem Isten igéje, akkor Isten sosem szólalt meg.”

Hamu szitál folyton a láthatatlan égből, ahol a nap többé sosem mutatja meg arcát az elpusztult világnak. A „vég” után apa és fia bandukolnak éhezve és fázva az úton, keresve a maradék kis jót, ami túlélhette a pusztulást. Az anya már föladta a keresést. A férfi pisztolyában már csak két golyó van, ami kevés az ellenség legyőzéséhez, viszont éppen elegendő önmaguk legyőzéséhez és az Isten végső megtagadásához. Vajon mikor tudnak teljesen lemondani a reményről és vajon képes-e a férfi ennyire drasztikus módon „megmenteni” fiát a rosszabb haláltól? A Földön, ahol az emberi élet az utolsó, a ragadozók saját fajtájukra vetemednek. Apa és fia vérengző szerencsétlenek közt próbál eljutni az óceánpartra egy új élet reményében, és ha ez a vágyuk sem teljesül, legalább végre föladhatják…
Cormac McCarthy a felkavaró történet kegyetlen kulisszái közt, egy apa-fiú kapcsolat felejthetetlen dialógusaiban kérdez rá az ember alapvető értékeire: a hit, a remény és a szeretet erejére. Ám a válaszokat ezúttal is olvasóira bízza. Megrendítő utópiája 2007-ben elnyerte a Pulitzer-díjat.
A regény az angol Times által összeállított „az elmúlt évtized 100 legjobb könyve” listáján az első helyet érdemelte ki.

Régóta várólistás nálam ez a könyv, mert szinte mindenhol elismerő szavakkal nyilatkoznak róla. Mivel nem egy hosszú könyv, úgy gondoltam, hogy 1-2 nap alatt be is fejezem, de aztán egészen másképp alakult: hiába tetszett a regény, egyszerre csak néhány oldalt tudtam elolvasni, mert nagyon nyomasztó és komor volt, ráadásul gondolkodnivalót is bőven adott. Így aztán lassan, és félve haladtam előre, mert kezdettől fogva ott lebegett a könyvben valami még nagyobb szörnyűség lehetősége.

McCarthy könyve egy végtelenül lecsupaszított világban játszódik, ahol nem süt a nap, nincsenek állatok, növények is alig, és a civilizáció nyomait már csak a rég elhagyott épületek jelzik. Ilyen körülmények között az embereket – azt a kevés túlélőt – már nem kötik szabályok, törvények, legfeljebb a lelkiismeretük, és az egyetlen cél már csak a túlélés. Ebben a világban igazán válik igazán láthatóvá az emberi jellem, a maga könyörtelenségben. Ez az igazi tétje ennek a regénynek: képes megmutatni az ember sötét oldalát, és felteszi a kérdést, hogy megőrizhetjük-e a világ végén is azt, amiről úgy gondoljuk, hogy az állatok fölé emel minket.

“Talán a világ pusztulásakor végre felfedi teremtése titkát. Óceánok és hegységek. Maga alá gyűr az enyészet látványtalanságának elviselhetetlen súlya. A végtelen pusztaság vizenyős és ridegen időtlen. A csend.”

Ebben a reménytelen helyzetben egyetlen dolog nyújt még egy apró reménységet: a szeretet. A főhőseink egy édesapa, és a fia, akik együtt vágnak neki a félig elpusztult világnak, hogy délre, melegebb vidékre jussanak a hideg tél elől. Bár első pillantásra semmiről nem szól a regény – a klasszikus értelemben elég szegényes a cselekménye. Az út inkább az emberi jellemről és az apa és gyermeke közötti őszinte szeretetről szól, mindeközben pedig elképzelhetetlen szörnyűségekkel találjuk szembe magunkat – legtöbbször csak utalásokból rakhatjuk össze, hogy mi is történt. Ezek az apró utalások, eseménymorzsák olyannyira felkavaróak voltak, hogy sokszor le kellett tennem a könyvet, és feldolgozni, amit olvastam.

Az út nemcsak a mondanivalóban erős, nagyon szépen mutatja, hogy milyen lelki utat jár be a férfi, akinek még a nevét sem tudjuk meg, hiszen nem is fontos már az. Az események többsége az ő lelkében zajlik, ahogy emlékezik, a világ dolgain mereng, a fiát próbálja óvni vagy épp eltervezi, hogy mit tesz majd, ha már minden elveszett. Míg a könyvben feltűnő szereplők nagy része nem törődik már az emberséggel a férfi – gyakran a kisfiú hatására – igyekszik megtartani azt, ami emberré teszi, és nem átlépni egy határt.

Jelenet a filmből / Forrás: Wikipédia

Érdemes kitérni még a mű nyelvezetére, stílusára, ugyanis a regény nem használ vesszőket, sőt, a mondat végét jelző ponton – és néhány gondolatjelen – kívül semmilyen írásjelet. Ettől az egész mű hangulata zaklatottabb lesz, a szavak megállás nélkül folynak, ugyanakkor a sokszor nehezen értelmezhető mondatok rákényszerítik az olvasót arra, hogy vissza-vissza térjen egy-egy gondolathoz, megálljon a szöveg adott pontjain, és mélyebben értelmezzen. Ez a technika először furcsának, kissé zavarónak tűnt, de később rájöttem, hogy a zaklatott, zavaros nyelvezet sokat hozzátesz a könyv nyomasztó hangulatához.

Az út tehát olyan könyv volt, amit egyszerre imádtam, és utáltam, mindig olvasni akartam, mégis újra és újra letettem. Ilyen hatás kiváltására pedig nem sok könyv képes, nem is csoda, ha olyan sokan méltatják Cormac McCarthy regényét. Ezt a regényt azoknak ajánlom, akik nem rettennek meg, ha brutális görbe tükröt mutat egy regény a társadalmunknak, és aki nem ragaszkodik a fordulatos cselekményhez, mert ez a regény inkább egy filozofikus írás, de azok közül magasan kitűnik.

Értékelés:

⭐⭐⭐⭐⭐

Nézd meg a könyvből készült film előzetesét:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

%d blogger ezt szereti: