Értékelés

Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

covers_384366
Forrás: moly.hu

Fülszöveg:

A ​Lear király bemutatóján a címszereplőt játszó színész, Arthur Leander szívinfarktust kap, de halála szinte senkinek sem tűnik fel: ez az éjszaka ugyanis arról lesz híres, hogy ekkor szabadult el a világ legpusztítóbb járványa. Élete és elmúlása azonban láthatatlan szálakkal köti össze képregényrajzoló exfeleségét, Mirandát, a mentősnek tanuló Jeevant és a halálát végignéző gyerekszínész Kirstent, aki húsz évvel később az Utazó Szimfónia nevű vándortársulattal együtt próbál fényt vinni az egymástól elvágott, túlélésért küzdő közösségek életébe. 
„Mert életben maradni nem elég.” 
Ez a társulat, és egyben a könyv mottója is. A halott színészhez kötődő alakok egymásba szövődő múltján és jelenén keresztül látjuk a végzetes éjszakát, a civilizáció törékeny szépségét, és az új világot, ahol mindig van, aki tovább vigye a fáklyát. 
A Tizenegyes állomás Arthur C. Clarke-díjat és Toronto Book Awardot nyert regényét számos nyelvre lefordították. Gyönyörű, lírai könyv a művészet hatásáról és értékéről, amely az apokalipszis után sem veszít fontosságából.

Nagy karriert futottak be az utóbbi időben a posztapokaliptikus könyvek és filmek,  ami miatt már nagyon nehéz valami újat alkotni a műfajban, olyat, amire az emberek felkapják a fejüket. Valami ilyesmire tesz kísérletet Emily St. John Mandel könyve, a Tizenegyes állomás, azzal, hogy a művészetet helyezi a középpontba a világvége túlélői között. Ez az ötlet alapvetően nagyon érdekes, ahogy az is, hogy a történet nem az erőszakot és az öldöklést helyezi előtérbe, hanem az emberi kapcsolatokat, és az apokalipszis utáni életet 20 évvel később. Sajnos azonban nem sikerült tökéletesen kivitelezni ezt a remek ötletet.

DPuhmE8W4AAa2T3
Egy gyönyörű angol borító / Forrás: Twitter

A regény a világot elpusztító járvány előtti estén kezdődik, ekkor ismerjük meg a főbb szereplőket, akik később vissza-vissza térnek a történetben. Ez az első rész kimondottan érdekes, a könyv további részét tekintve kiemelkedőnek is mondhatnám. Ezután tör ki a grúznátha járvány, ami az emberiség nagyjából 99%-át kipusztítja, és a kevés szerencsés, aki túléli, egy múltba taszított világban kénytelen tovább élni – ugyanis egész egyszerűen nem maradtak emberek, akik a gyárakat, erőműveket, stb. üzemeltessék.

“– Emlékszel a csokis kekszre?
– Csokis keksszel álmodom. Ne kínozz már!”

A Tizenegyes állomás rengeteg szereplőt mozgat, nemcsak a társulat tagjai kapnak külön szálat, hanem Arthur, a színész és exfelesége, Miranda, a barátjuk, Clarke, valamint a volt paparazzi, majd mentősnek tanuló Jeevan. Már a felsorolásból is látszik, hogy ennyi főszereplő túl sok ahhoz, hogy mindet megkedveljük, vagy egyáltalán közelebbről megismerjük, de nem csupán ez a probléma. A karakterek  egytől egyig átlagos, mondhatnám sablonos figurák, Arthur egy tipikus hollywoodi színész, aki nem tud megmaradni egy nő mellett, Kirsten egy sablonos posztapokaliptikus YA-hős, aki a  sok megpróbáltatás miatt megtanult jól bánni a késsel, Jeevan pedig szinte semmit nem tett hozzá a sztorihoz, még csak nem is találkozott az apokalipszis után a többi szereplővel – ahhoz képest, hogy az első részben szinte csak vele foglalkozik a könyv, később csak egy-egy gyors epizód erejéig tűnik fel. Aki érdekesnek tűnt valamelyest, az a képregényrajzoló Miranda és a próféta – bár viszonylag hamar kitaláltam róla, hogy hogyan kapcsolódik a többiekhez.

“Arthurnak rá kellett jönnie, hogy ő bizony olyasvalaki, aki szinte mindent bán, a megbánt dolgok úgy gyűltek köré, mint bogarak a fényre. Tulajdonképp ez a legnagyobb különbség a huszonegy és az ötvenegy között, döntötte el, a megbánás puszta mérete. Jó pár dolgot tett, amire nem volt büszke.”

Sajnos a sok szereplő előéletének leírása elvette a könyv nagy részét, ezért háttérbe szorultak az érdekesebb részek: így a társulat működését, majd menekülését is csak viszonylag röviden olvashattuk, pedig éreztem még potenciált a történetükben. A könyv csúcspontja is ezen a szálon jön el, a könyv jelenében: ez egy tényleg izgalmas, és megható, igazi érzelmeket mozgató jelenet volt, amiről azonban most nem akarok többet mondani a spoiler miatt.

14275139._SX540_
A könyv ikonikus képregénye, a Tizenegyes állomás / Forrás: Goodreads

Néhány kritikában olvastam, hogy a Tizenegyes állomás hisz az emberiségben. Ez abban az értelemben igaz, hogy a könyv szerint az emberiség a tragédia után képes viszonylag békés kis közösségekben továbbélni. Azt azonban elég pesszimista hozzáállásnak érzem, hogy a grúznátha után 20 évvel még mindig az elhagyatott hotelekben, üzletekben, reptereken élnek az emberek, rendezetlenül, az eltelt évek alatt a túlélők nem tudtak beindítani egyetlen üzemet, erőművet, gyárat sem, hogy megmentsék a technika vívmányait a világvége után is. Sokat gondolkoztam, hogy hogyan lehetséges, hogy a megmaradt nagyjából 70 millió emberből nem maradtak mérnökök, tudósok, villanyszerelők, szakemberek.

“A Szimfónia idősebb tagjai közül senki sem értett túlzottan a természettudományokhoz, ami őszintén szólva őrjítő volt, figyelembe véve, hogy a világvége előtt mennyi idejük lett volna utánanézni ennek-annak az interneten.”

Mindezek ellenére a Tizenegyes állomás nagyon szépen lett megírva, gyorsan el lehetett olvasni, és igazán érdekes témát boncolgat, ami gondolkodásra készteti az olvasót. Azt azonban nagyon sajnálom, hogy a szereplők nem tudtak a szívemhez nőni igazán, ezért nem is tudtam szívből izgulni értük.

Értékelés:

Rating: 4 out of 5.

Egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

%d bloggers like this: