Értékelés

John Williams: Stoner

covers_491512.jpg
Forrás: moly.hu

Fülszöveg:

Ötven ​évvel azután, hogy John Williams írt az ügynökének, a Stoner bestseller lett. Teljesen váratlanul. Bestseller Európa-szerte. Maguk a kiadók sem értik. Bestseller a szó legtisztább értelmében – az a fajta, amely úgy születik, hogy az olvasók adják szájról szájra.

A történetről: William Stoner tizenkilenc évesen beiratkozik a Missouri Egyetem agrártudományi karára. Később tanár lesz ugyanott. Rosszul nősül. Csendes, észrevétlen életet él, és halála után ritkán jut eszébe kollégáinak.

A Stoner univerzális értékű történetet tár elénk: őszintén, részvéttel, átható erővel. Az ember konfliktusairól, kudarcairól és diadalairól mesél, a szürke hétköznapokról, amelyeket nem szokott megörökíteni a történetírás. Az egyedi élet jelentőségének állít emléket. Páratlan olvasmány, dicshimnusza az irodalom erejének, olyan regény, amelynek minden mondatát élvezni kell.

Nem valami sokatmondó a Stoner fülszövege, tulajdonképpen ebből el sem tudjuk dönteni, hogy érdekel-e minket, szerencsére azonban rengeteg pozitív kritikát kapott a regény, ami miatt egyre többen a kezükbe veszik. A történet azonban tényleg csak ennyi: William Stoner vidékről kerül a Missouri Egyetemre, ahol beleszeret az irodalomba, és itt marad tanítani, majd gyakorlatilag itt éli le az egész – hol sikeresebb, hol kevésbé sikeres – életét. Csak azt teszi, amit mindannyian: tanul, dolgozik, majd szerelembe esik, felesége és gyereke lesz, és végül meghal. Mégis letehetetlen ez a könyv.

“Mivel megkésve vágott bele tanulmányaiba, egyre sürgetőbbnek érezte a tanulást. Néha a könyveibe mélyedve, hirtelen tudatára ébredt, mennyi mindent nem tud, mi mindent nem olvasott még el, és a megnyugvás, amire törekedett, nyomban szertefoszlott, amint felmérte, milyen kevés ideje lesz az életben, hogy annyi mindent elolvasson, hogy megtanulhassa, amit még tudnia kell.”

pictures_5
John Williams / Forrás: moly.hu

Mi, modern olvasók hozzászoktunk a pörgő, izgalmas olvasmányokhoz, ezért először el sem tudtam képzelni, hogy a Stonernek sikerül megfognia, de a sok pozitív visszhang a könyvvel kapcsolatban kíváncsivá tett, ezért belekezdtem az olvasásba. Már az első oldalon meglepett a szöveg: az író másfél oldalban összefoglalja William Stoner teljes életét, amit egyáltalán nem lehet kalandosnak nevezni. Valójában tényleg nem volt az. Stoner átlagos, mondhatnám jelentéktelen figura volt, az író azonban egy pillanat alatt megkedvelteti velünk a főhőst, aki maga sem tudja, hogy mit akar a regény kezdetén, csupán sodródik az árral – ez később is jellemző lesz Stonerre. Azonban a könyv ott lopta be magát igazán a szívembe, amikor az irodalomról beszél, amitől nem tud elszakadni William, gyakorlatilag az egész életében.

Ahogy már említettem, a regény engem teljesen beszippantott, és végig a gyámoltalan Stoner miatt aggódtam, aki mintha nem értette volna teljesen a világ működését – kicsit talán naiv figura – de épp ezért válik szerethető karakterré. A többi szereplő elhanyagolható a történetben, ugyanis mindenki mást Stoner szemszögén keresztül látunk – bár nem ő az elbeszélő. A sztori folyamatos érzelmi hullámvasutat jelent az olvasónak: hol nagyon magasra emel, hol pedig nagyon mélyre taszít. Jonh Williams elképesztően tud érzelmeket átadni, holott a könyvben szinte sosem jelennek meg érzelmek a szöveg szintjén, és maga Stoner sincs tisztában az érzéseivel a történet jelentős részében. Az érzelmi csúcspont egyértelműen a mű vége, Stoner halála még belőlem is előcsalogatott néhány könnycseppet.

“Élete negyvenharmadik évében William Stoner megtanulta, amit mások jóval fiatalabban tanulnak meg: hogy az ember nem azt szereti utoljára, akit először szeretett, s hogy a szerelem nem vég, hanem folyamat, aminek során egy ember megpróbál megismerni egy másikat.”

A regény végig egyszerű, sallangmentes nyelvezetet használ, semmit nem bonyolít túl, mégis mesterien játszik az olvasóval, aki majd megőrül, hogy tovább olvashassa a történetet. De hogyan lehet ezt elérni, ha az író egy olyan jelentéktelen figurával dolgozik, mint William Stoner?  Magam sem tudom ezekre a kérdésekre a választ, de talán ez a könyv is úgy működik, mint a mesék, amiket a nagyszüleink mondtak az életükről. Nem imádtuk hallgatni a régi történeteket, amik bármilyen hétköznapiak voltak is, valamiért mégis különlegesek voltak? Ilyen élmény a Stoner olvasása is, nem tudnék olyat mondani, akinek ne ajánlanám ezt a csodálatosan megírt, magával ragadó regényt. Hihetetlen, hogy 50 évig senki sem figyelt fel rá.

Értékelés:

Rating: 5 out of 5.

2 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

%d blogger ezt szereti: