Sylvain Neuvel: Alvó óriások
Fülszöveg:
Deadwood, Egyesült Államok: egy kislány oson ki sötétedés előtt kipróbálni az új biciklijét, hirtelen azonban eltűnik a lába alól a talaj. Egy mély veremben ébred, miközben a mentőcsapat épp ereszkedik le érte. De azok, akik a gödör pereméről néznek le rá, valami sokkal különösebbet látnak egy egyszerű kislánynál…
A kislány felnő, és Dr. Rose Franklin lesz belőle: zseniális tudós, kutatási területének az egész világon elismert szakértője. Ez a terület pedig nem más, mint kislánykori felfedezése: egy óriási, díszes kéz, amelyet hihetetlenül ritka fémből készítettek jóval korábban, mint hogy a kontinensen bármilyen emberi civilizáció kialakult volna.
Olyan tárgy ez, melynek eredete és rendeltetése egyszerre lesz a leghatalmasabb rejtély, amelyet eddig az emberiségnek meg kellett oldania. Származásának titkát felfedve talán megváltozik minden, amit eddig az életről hittünk. És még hány hasonló darabra bukkanhatunk a nagyvilágban…
Mi lehet ez a szerkezet? Ki készíthette? Hogyan lehetséges, hogy anyaga a bolygón előforduló legritkább fém? Vajon képes lesz valaha irányítani az ember? Mi van, ha nem is annyira a véletlen műve, hogy rátaláltunk? És mi történik majd, ha végül az utolsó darabot is a helyére illesztjük ebben a gigantikus, globális kirakóban?
Az első és legfontosabb érdeme ennek a könyvnek egyértelműen a története: egy hatalmas robot darabjai éveken át a föld alatt hevertek, arra várva, hogy az emberek elég fejlettek legyenek hozzá, hogy megtalálják. De ki tehette oda? Miért? Vajon veszélyben van az emberiség? Elég fejlettek vagyunk már ehhez? Egy tudóscsapat – miközben megpróbálja összerakni és működésbe hozni a titokzatos szerkezetet – ezekre a kérdésekre is keresi a megoldást, és olvasás közben bizony én magam is gyakran elgondolkodtam ezeken a problémákon, ami mindenképpen pozitív dolog, viszont szinte egyetlen kérdésemre sem kaptam választ a könyv végére.
Tetszett, hogy a könyv számol egy ilyen technológia felfedezésének a következményével, azaz a nemzetközi konfliktussal, amit az okoz, hogy nem egyetlen országban találták meg a darabokat. Végül aztán ez a szál kicsit el bagatellizálva, nem valószínű, hogy egyetlen ember kormányokat átverve megold mindent. (Hogy hogyan azt inkább nem spoilerezem le, már így is sokat mondtam…) Alapvetően az interjúformával nem volt gondom, mert szeretem, amikor nekem kell összerakni a történet részleteit, viszont ebben a formában nem igazán tekinthettünk be egyik szereplő gondolataiba vagy motivációiba sem, egyikükről sem tudhattunk meg sokat, és így nem tudtam igazán közel kerülni hozzájuk. Talán Rose volt a legszimpatikusabb, de ő…
„Hiszem, hogy egymagukban az emberek vagy be vannak szarva, vagy idióták, vagy csak önzők, de ha kellően népes csoportot alkotnak, már majdnem elfogadhatóak lesznek.”
A regény közepén volt egy érdekes (bár meglepőnek azért nem mondható fordulat), ami egy kicsit morális síkra vihette volna a könyvet, de a naplóformából vagy talán szerzői döntés eredményeképp a morális probléma nem lett különösebben kiemelve – csupán egy-két szót ejtettek róla. Ehelyett maradt a meglehetősen suta szerelmi szál Karaval: valami elkezd alakulni, de ekkor jön a fordulat, és csak némi picsogás marad a szerelmi szálból, végül pedig mintha elfelejtette volna az író, hogy – legalább részben – lezárja, a kötet végéig nem oldják meg a konfliktust, még csak komolyabb beszélgetésről sincs tudomásunk az interjúk alapján. Lehet, hogy a szerelmi szál ki is maradhatott volna a regényből – legalábbis az első könyvből.
Az Alvó óriások ugyanis egy trilógia első kötete, ami kicsit talán mentségül szolgálhat a hiányosságokra. Én azonban jobban szeretem, ha egy sorozatkezdő könyv meg tud állni a saját lábán, és nem érzem az egészet egy hosszúra nyúlt bevezetőnek, ami szinte nem válaszol meg egy kérdést sem. Sőt, a kötet végén egy plusz rejtélyt is kapunk, ami nekem kicsit indokolatlan volt, és lássuk be, mérhetetlenül hatásvadász. Kicsit olyan érzésem volt, mint amikor egy sorozatrész végén azzal akarnak rávenni a következő rész megnézésére, hogy a végét nagyon izgalmassá teszik, holott az egész rész nem fogott meg nagyon.
„Csak azt akarom mondani, hogy a föld alá voltak temetve ezek a cuccok. Lehet, hogy közel sem olyan romantikus okokból, mint azt reméljük…”
Egy szó, mint száz, a könyv alapötlete nagyon ütős, ami miatt mindenképp érdemesnek tartom az olvasásra, plusz nem is hosszú könyv, tehát nem lehet elunni magunka rajta – az interjúforma miatt pedig nagyon gyorsan végezhetünk is vele. Ami miatt azonban kicsit idegesítővé válik a végére a könyv, hogy nem kapunk válaszokat egy csomó kérdésre, és nincs komoly lezárás sem. Ennek az egyetlen haszna az, hogy így biztosan elolvasom a második kötetet is, hiszen nagyon kíváncsi maradtam, hogy mik lesznek a válaszok a kérdéseimre.
Értékelés:
Így a végén muszáj megemlítenem a borítókat is, mert hiába lettek egész jók a magyarok is, az eredeti, angol borítókat meg sem közelítik. Ugyanis ez a kiadás keménytáblás, és egy külső, papír védőtok van rajta, amin azonban egy kis kivágás foglal helyet. Ez látni enged egy kis darabot a belső borító szuper mintájából. Nekem nagyon tetszik ez a megoldás, de még enélkül is nagyon tetszik ez a stílus, a magyar kiadáson is el tudtam volna képzelni hasonlót.
