Értékelés

Lev Grossman: A varázslók

covers_348889.jpg
Forrás: moly.hu

Fülszöveg:

A ​többi fiatalhoz hasonlóan Quentin Coldwater sem hisz a varázslatokban egészen addig, míg egy zártkörű és titkos egyetem hallgatója nem lesz New York egy eldugott részében. S noha a tanulás évei úgy telnek, mint bárhol máshol – barátokra tesz szert, rendszeresen lerészegedik, majd idővel lefekszik valakivel, akibe beleszeret –, a titkos tudás örökre megváltoztatja őt. Kitűnően sajátítja el a modern varázstudományt, ám a szíve mélyén mindig is vágyott nagy kalandot és boldogságot nem kapja meg hozzá. Egy nap a barátaival azonban felfedeznek valami hatalmasat, ami mindent megváltoztathat.

A varázslók komor történet a felnőtté válásról, második esélyekről és arról, hogy ha valamit nagyon görcsösen akarunk, akkor talán soha nem kapjuk meg. A könyv a 2009-es megjelenését követően hatalmas vitát váltott ki és nagyon megosztotta a fantasy műfaj kedvelőit – vannak, akik nem is hajlandóak ekként tekinteni rá, hanem kortárs regényként kezelik –, de emiatt csak többen és többen olvasták el. Végül óriási siker és New York Times Bestseller lett, többek közt George R. R. Martin, John Green, Audrey Niffenegger és William Gibson is rendkívüli elismeréssel méltatta, ráadásul a folytatásokkal a szerző végleg lefektette a 21. századi fantasy alapköveit.

Szinte nem is tudom, hogy hol kezdjem ennek a könyvnek az értékelését, annyi gondolat kavarog bennem. Tény, hogy a könyv nagyon-nagyon nehezen indult be, és az első száz oldal után szinte már lemondtam róla, mert hát milyen varázslós könyv az, amiben szinte nem is varázsolnak, és a szereplőkkel semmi izgalmas, természetfeletti nem történik a varázsiskolában, csupán olyan dolgokat élnek át, amik mindannyiunkkal megtörténtek az egyetemen: tanulás, barátok, szerelem… Aztán rájöttem, hogy éppen ez a lényege a könyvnek. Quentin ugyanis arra vágyik, hogy valami elképesztő kalandban legyen része (szigorúan happy enddel), de bárhogy próbálkozik, nem éri el, később pedig hiába nyílik meg neki egy emberek számára elképzelhetetlen világ, itt sem képes kiteljesedni és boldog lenni.

A varázslók ironikus módon épp az egyszerű emberekről szól: bármit is teszünk, nem lesz happy end, mert az embert mindig elkíséri a boldogtalanság és a szenvedés, még ha rövid időre képeset is vagyunk a boldogságra. Egy ponton ki is mondja az egyik főszereplő, hogy az ember – épp emberi létéből adódóan – folyton szenved. Fájóan magamra ismertem Quentin karakterében: ki ne érezte volna, hogy mindennél jobban vágyik valamire, majd amikor megkapja, nem boldog vele, többet akar. Ennyiben ez a könyv határozottan nem a Harry Potter-könyvek felnőtt változata vagy átírása, hiszen minden lapról süt az emberi kilátástalanság, ami egy YA-regénynél nem éppen lenne szerencsés.

“A legtöbb ember nem fogékony a varázslásra. Ők egy üres és sivár világban élnek. Unják az életüket, és ez ellen az égvilágon semmit nem tehetnek. Elevenen felfalja őket a vágyakozás, és már jóval a haláluk előtt megszűnnek létezni.”

A téma miatt a könyv hangulata szinte folyamatosan komor, már az első oldalakon is, így aki nem fogékony erre, az valószínűleg szenvedni fog az olvasással – néha velem is előfordult, hogy nehezen haladtam. A könyv első fele a Varázskapuban eltöltött éveket írja le, ami néha elég unalmas, mert csak kevés kalandos dologban van részük (ilyen a Dél-Varázskapuba való látogatás vagy a titokzatos idegen felbukkanása), többnyire élik az egyetemisták mindennapi életét. Utólag visszagondolva nyilván azért voltak fontosak a hétköznapi életet bemutató részek, hogy lássuk Quentin kilátástalanságát, és hogy nem kapta meg a kalandot, amire várt. Az egyetem után aztán csak rosszabb lesz a helyzet, és folyamatosan azon izgultam, hogy a szereplők (főleg Quentin) ne csússzanak le annyira, ahonnan már nem lehet visszajönni.

Kétlem, hogy lenne olyan, aki ne tudná átérezni legalább kis mértékben Quentin helyzetét, hiszen mindannyian vágyunk egy nagy kalandra (ezért is olvasunk ilyen könyveket), és bizonyára mindenki érezte már magát motiválatlannak vagy elveszettnek. Mint oly sok ember, a regény szereplői is az alkoholba menekülnek ezek elől a – nagyon emberi – érzések elől. Aki kalandregényre számít Lev Grossmantól, az nem igazán fogja élvezni a könyv első felét. Aztán amikor már azt hisszük, hogy Quentinnek meg kell elégedni a hétköznapi élettel, akkor mégis eljön a várva várt kaland – csak sajnos már későn. És ha azt gondolnánk, hogy ez már tényleg boldoggá teszi Quentint, akkor csalódnunk kell, mert a valóságban még az őrületes kalandok sem jók, mint amikor olvasunk róluk.

“A legtöbb ember egész életében magában hordozza ezt a kínt, egészen addig, amíg nem sikerül más eszközökkel csillapítaniuk a fájdalmukat, vagy amíg fel nem emészti őket. De ti, barátaim, ti rátaláltatok egy másik megoldásra: annak módjára, hogy felhasználjátok a fájdalmatokat. Hogy üzemanyagként elégessétek, hogy fényt és hőt adjon nektek. Megtanultátok megtörni a világot, amely megpróbált megtörni titeket.”

Nem mondom, hogy egyáltalán nincs igazuk azoknak, akik ezt a könyvet a Harry Potter vagy a Narnia utánzatának tekintik, mert Lev Grossman kétségtelenül merített belőlük, viszont A varázslók világa egy torz – talán valószerűbb – világ, ahol az emberek nem boldogak és a világ nem lesz mindig újra szép egy-egy csapás után. A szerző ezzel a könyvvel egyértelműen azt üzeni, hogy hiába vágyunk a csodára, semmi nem garantálja a boldogságot, még a varázslat sem. Itt meg kell jegyeznem, hogy az sem igaz, hogy minden baj okozója lenne a mágia, ugyanis mindig az emberek döntöttek – jól vagy rosszul, és annyira nem kapott fontos szerepet ebben a könyvben a varázslás, hogy minden rosszat rá lehessen fogni – mint ahogy az egyik szereplő tette a könyv végén.

Értékelés:

Rating: 4.5 out of 5.

A könyvből már sorozat is készült, amit még én sem láttam, de itt a magyar előzetese:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

%d blogger ezt szereti: